Vidd el keselyű!

Hírek Irodalom, Kultúra

( Tíz esztendeje, hogy átéltem és túléltem egy tűzvészt, ennek enyhítésére született akkoriban ez a novella, amit most találtunk meg….)  

Az Andok egyik nehezen megközelíthető hegycsúcsán az indiánok sokszor látják megjelenni a Keselyűszellemet. Lebeg az irgalmatlan magasság tetején, aztán elviszi a bátor harcosok félelmeit, valahova oda, ahol a félelem már nem fáj, ahol eltéved a sámán dobok hangja, ahol senki sem keresi ezeket a félelmeket, mert már senki nem akar tőlük semmit.

Az indiánvarázsló szerint semmihez nem ragaszkodunk úgy mint a félelmeinkhez. Ezért nehéz, ha le kell tegyük, el kell engedjük azokat a félelmeket amikbe olyan jól tudunk kapaszkodni, hogy akár bátraknak is tűnhetünk tőle.

Szóval az Andok csúcsán lakik a Keselyűszellem, lebeg, lebeg némán mint a kinemmondhatóság és ha eljutunk a magasba jajduló sziklaperemre s lerakjuk félelmeinket, megtisztulva vándorolhatunk tovább…

Mit mondhatnék most a félelmeimről, hiszen nem is ismerem őket. Éppúgy nem ismerem őket, mint a saját arcom, a saját hangom, a bélrendszerem, a lüktető ereket a testemben…nem ismerem…de nélkülük nem létezhetek.

Tűzoltósági eset vagy tisztítótűz, oly mindegy, ha velem történik meg. Beszélni sem kell róla, az első elmesélés ideges kényszerén túl csak valami koromszagú csend marad a tűzvészek után és az ember elkezd tanakodni, mit is fed valójában maga a szó, „tisztítótűz”?

Így vagyok ezzel én is, miután porig égett otthonomban kormos kísérteteket sodort az utcára a huzat és múltamat kukászacskókba, mint valami döglött, pernyébe fulladt múmiákat elvitték a városi szeméttelepre.

Kész szerencse, hogy soha nem tudtam ki vagyok, ezért nem is keresgéltem üvöltve a kormos romok között, csak némán összeszedtem amim maradt, ezeket a tűzálló lényegeket, úgymint öreganyám és Pierre cica és elmentem.

Ha azt hiszitek, hogy éreztem akkor valamit, tévedtek.

És ne várjatok tőlem összefüggő, csodásan lüktető sztorit, mert ez nem az lesz, hiszen csak kormos cserepeket, Pompej városának üszkös mozaikköveit tudom előkaparni tudatom és lelkem káoszából.

Katasztrófák utáni első éjjel az ember általában mélyen alszik. És általában idegen ágyban. A második éjszaka sem sokkal jobb, és a harmadik után kihoztam anyámat a kórházból és egyszercsak álltam éjszaka a sötét utcán és egyik kezemben egy halálra rémült, frissen füstmérgezett, kormos öregasszony volt, a másikban a macskaszállító láda. Hátam mögött farkas, fejem fölött holló…

Úgy turkálok a kormos emlékcserepek között, mint valami szadista gyerek és csodálkozva emelem fény fele némelyiket.

Királylány mezítláb.

Angyal megpörkölődött szárnyakkal. Halálmegváltotta halál.

Nem haragszom azokra, akik magamra hagytak ekkor.

Ők jobban féltek tőlem, mint én magam, ugyanis ők láttak engem, én pedig nem láttam magamat.

Ezek az emberek később sem tudták nekem megbocsátani, hogy túléltem azt a tűzvészt. Romantikát vártak tőlem, azt , hogy megőrüljek, hogy lezülljek, hogy elkallódjak, hogy legyen miről beszélgetni unalmas traccspartikon, ahol jó téma lehet a sztárriporter – költőzseni – szuperszajha gyászos pusztulása. Ahogy a középkorban a tisztes polgárasszonyok suttogva, kéjesen  beszélgettek a boszorkényégetésekről.

Nem adhattam meg ezt az örömet nekik.

…tudtad, hogy a tűzvésznek babkonzerv és csokoládé íze van, ha túléled és le akarod mosni? Mikor magamra eszméltem és elkezdtem harcolni a megsemmisüléssel babkonzervet és csokit zabáltam, mint egykor az amerikai hadseregben a bevetések alatt. Ösztönösen tettem ezt, mert a szervezetünk jobban emlékszik arra, mikor mi a menü.

Több fázisára emlékszem az ébredésnek. És még többre nem.

Emlékszem, amikor James mint egyházi tanácsos vett nekem egy tizenötgombos, digitális mikrohullámú sütőt amibe grill is van és minden modernség. James nem tudhatta, hogy aki éppen folyamatosan babkonzervet és csokoládét kíván, annak egy ilyen ketyere csak tükör. Láttam benne, ki voltam a szemükben a tűz előtt és láttam , mit várnak el, ki legyek a szemükben a tűz után. Később babkonzervet is melegítettem a szuper mikróban és csak röhögtem a kormos szájammal, mikor a Püspök azt mondta, hogy azért nem állt mellém rögtön, hogy fogja ezt a kormos kezemet, mert nem tudta mit is mondjon, meg mert ő nem szentimentális.

A mikró azonban sok gombbal rendelkezett és mondom, grillező része is van, ezért gyakran főzök benne teát.

(…)

Sok kádban fürödtem az első napokban és sokféle tányérból ettem. Akik beengedtek a házukba, mert szerettek, mert sajnáltak, mert örültek, hogy nem az ő házuk égett porrá, mindig megfürdettek, többnyire adtak rám egy tiszta trikót vagy pulóvert és ijedten eszükbe jutott egykori pazar eleganciám, a divatlédi, aki tűsarkú cipőin belecsattog a fantáziába. Tűsarkú lelkemre még nem volt senki kíváncsi, még én sem, így fürödtem a kádakban, ettem az idegen tányérokból és már nem csodálkoztam azon, hogy miért is van rajtam mindenféle idegen holmi?

Ennek a révületnek az égisze alatt találtam meg Bálintot, aki meghökkent a tűzijátéktól és mert azt hitte ő jóságos és elég erős ahhoz, azt kezdte alakítani, hogy a segítségemre lesz. Muszáj volt tehát segítenem neki, és igaziból nem emlékszem hogyan vetődtem partra nála, mint egy félig döglött, jótevő tündér.

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy túléltem a tüzet, el is döntöttem, hálás leszek neki és felnyitom a szemét, megtanítom vadászni és nyílhegyet mérgezni a kannibálok dzsungelében és nem is kérek ezért mást, csak hazudja nekem még kicsit, hogy nem vagyok egyedül, míg leégett páncélom helyet másikat kovácsolnak nekem a mindig halott és soha nem pusztuló istenek kovácsműhelyében.

Szeretném megérteni ezt a történetet, de egyelőre nem látom.

A tűz leégett, a kormot elhordták, aztán én visszatértem a barlangba és komor, erőszakos túlélésemben meghökkenve tapasztaltam, hogy hozzámnőtt ez az ember.

Szerettem volna megváltást Dobogőkőtől, szerettem volna, zaj és zökkenés nélkül megrázni hattyútollam és visszaváltozni.

Aztán Dobogőkőn rájöttem vagy nem is látszom, vagy egy vak bálintot kértem meg arra, hogy tartsa a biztosítókötelet míg átlibegek a szakadékon, leakasztom a varázsszegről új tündérlányruhámat és aztán teljesítem három kívánságát, hogy jó és szép legyen ez a kibaszott mese. Olyan elegáns, olyan hepiendes, ami már soha nem lesz.

Iszonyú dolog lehet láthatatlannak lenni jöttem rá, mikor Bálint ült egy dobogőkői fatörzsön és nem látott engem. Ebben a történetben valószínűleg soha nem leszek annyira rászorulva egy jó szóra, arra , hogy lássanak, mint akkor, de ez már így marad.

Igaziból mai napig nem értem miért is vitt el oda és nem akarok a szórakoztató-szánalom című úrigyerek játékra gondolni, mert félek el is hiszem ezt és még megölöm érte. Ez pedig abszolúte hálátlanság lenne a részemről. Hiszen a tévedéseinkhez ezerszer jobban ragaszkodunk mint a hamar elenyésző, steril telitalálatokhoz.

Mitől volt láthatóbb és nyilvánvalóbb egy fonyadt, pesti szuka, hazug mosoly maradandó lófogazat, én soha nem tudom meg. Egy ideje már nem is érdekel ez, de azt tudom, egy leégett páncélú tündérkébe sem szabad véres töviseket verdesni, még akkor sem, ha ez azért történik, mert szétszórt és kicsit hülye lovagok rózsát adnak éppen azzal a kezükkel a lófogú várúrnőknek.

Valójában köszönetet kellene mondjak Sátánnak ezért a történetért. Tőle kaptam Bálintot, és ez nagyon értékessé teszi ezt az ajándékot.

Ha nem prezentálja előttem a láthatatlanságom, soha nem kezdem el megkeresni az arcom. Valójában a lófogú várúrnőnek is hálás kellene legyek, aki nem tudta ugyan, hogy kivagyok, de aljas szukaösztönnel, egy félreértett és félrenem érthető nőstánymanőverrel, koncnak nézte az én biztonságikötelet tartó Bálintomat s ettől én belezuhantam a szakadékba.

Na, de nem kell engem sajnálni ezért, mert hamar megtaláltam a pótszárnyakat, de ha nyomon követtük ezt a regényt, könnyen kitalálhatjátok, hogy a szakadékból már nem jótündérként röppentem ki.

Bálint vizsga nélkül juthatott volna be a Csodák kastélyába, ide hozzánk, pedig tudjátok, mindenki meg szokott előtte párszor halni, hogy a vallási szakértőknek is legyen itt dokumentálnivalójuk. Ám ez nem így történt és pillanatnyilag én sem tudom, milyen szerepleosztást kap ez az ember, akire rábíztam önmagam, mert nem tehettem mást de mert nem olvasta el a kormos védhegyet a glóriám alatt, kishílyán megölt. Egyik halálból a másik halálba, nem is kell szebb és kalandosabb élet.

A tükrök azonban működtek.

S mire visszaszereztem kardom és lovamat, már láttam, én kell megfizessem, hogy a lelkemet, ami akkor kellett volna Dobogőkőn felébredjen egy olyan idegenre bíztam, aki ennek a regénynek az üdvösségét, a hepiendet, amit vártok itt több eztendő,több fejezet óta, szóval a lelkemet még egy golgotajárásra ítélte.

Megbocsájtottam neki Atyám, nem tudta mit cselekszik.

Bálint azóta, itt van ebben a történetben. És itt is marad!

Több Gonosszal kellett ezért megharcolnom, mint a világ összes exorcistájának és gyakran kértem üvöltve Isten és Sátánt, hogy vigye el, vegye el tőlem ezt az embert. Nem tették. Nem szabadulhattam tévedésem újból és újból rámbámuló tényétől, ezért Bálintot elfogadtam és megvárom míg elmúlik.

Vagy nem várom meg.

Mielőtt figyelmetlenségből megölte lelkemben az éppen éledő angyalt, eldöntöttem, hogy megmutatom és nekiadom azokat a titkokat, amiket már nem érdemelnek meg azok, akik máglyára küldtek, s akiknek szántam.

Miért nem látott meg, már soha nem fogom megtudni. Péncélomat már soha nem merem levenni előtte, és persze előtettek sem…Pedig szeretnék meztelen szaladgálni a fénybe…

Az angyalpornó elmarad.

Szeretnék megbocsájtani neki, de az akit megsértett bennem erősebb mint én.

Soha nem fogom hát megbocsájtani, hogy kormoskismacskaként félrerúgott, mert éppen szerenádot adott egy soha nem létezett és soha nem létező nőnek. Majd elengedem. És hátha élve. Szeretem ezt az ember, ahogy azokat a perceket szeretjük, mikor megbocsájtjuk magunknak azokat a bántásokat, amiket ártatlanul kaptunk.

Bőrpáncélban, brutális ékszereimmel megint királynő vagyok. Látjátok? Láttok engem?

Néha emlékszem arra, hogy szerettem ha jók voltak hozzám, szerettem ha megsimogattak és arra is emlékszem, úgy, de úgy tudtam szeretni, hogy attól a krisztusok is kibírták három napig a kereszten…

Emlékszem arra is, milyen volt, ha megöleltek, milyen volt ha álmodozni mertem és milyen volt, ha éber mertem maradni csókok ájulása közben. Az elveszett álmokra is emlékszem. Arra is, amivel nem vitatkozunk, ami egy pillanat alatt magába szerelmesít, ami meggyújtja a hormont a világűrben…amitől azt álmodom, hogy biztonságosan alszom és jó nőnek lenni. Emlékszem ezekre, komolyan mondom. A szép, szőke szemüveges emberre is emlékszem, hiszen ő is elmúlt. (…) S vannak elmúlások amikkel szentségtörés lenne vitába szállni, amik lassan elvesznek a ködben, és a van már csak akkor érthető meg, ha nem akarok a már a voltra gondolni.

Hát ezek a becsomagolt félelmeim. Látod, könnyedén felmásztam a sziklapárkányra és semmi konkrétat nem neveztem meg ezekből a szent félelmekből, amelyeket mostmár életem végéig cipelnem kell.

Még akkor is, ha mingyárt lecsap a Keselyűszellem s elviszi őket…hiszen értem, tudom…megértetem az útmutatást.

Az Andok egyik hegycsúcsán az indiánok sokszor látják megjelenni a Keselyűszellemet. Lebeg az irgalmatlan magasság tetején, aztán elviszi a bátor harcosok félelmeit, valahova oda, ahol a félelem már nem fáj, ahol eltéved a sámán dobok hangja, ahol senki sem keresi ezeket a félelmeket, mert már senki nem akar tőlük semmit…

 

Szőke Mária, 2009. május 5. Nagyvárad

Print Friendly, PDF & Email
Szőke Mária Magdolna
Nagyváradi iró, újságiró