Bizánci ajándék…

Irodalom, Kultúra

Születésnapomon magányra vágytam.

Jól esett kicsit bezárkózni az emlékekkel, árnyakkal, számvetésekkel.

Szembenézni hiányokkal és lehetőségekkel.

Harcokkal és sebekkel.

Átkokkal és áldásokkal.

Júdásokkal és aprószentekkel.

Önmagammal.

Kimentem a Lotus-ba macskakaját venni, mert amit Macuka eszik csak ott kapni a Carrefourban.

Tavasz volt. Kikelet születése a szmogos városban. Jól esett, hogy a születésnapom egybeesik a kikelettel…

Vásárlás után baktattam vissza a villamosmegálló felé, és azon tanakodtam, hogyan tovább? Merre az út , mert ami van , az süppedékes, mocsaras fertő… ahol igenis itt kellett tanyázzak pár hónapot, mint okos harcos, de tovább kell innen menni… mielőtt az a lápszagú rothadás gőze nem eszi bele magát a ruhámba, hajamba, bőrömbe,lelkembe…

A jelzőlámpa előtt a tömegbe egyszercsak , szinte a semmiből egy fekete ruhás bizánci szerzetes alakja bontakozott ki. Olyan furcsa, jellegzetes,alak volt, mintha évszázadok óta jődögélt volna valahonnan valahova…

Vannak figurák, amik odavonzzák a figyelmet. Ez is olyan volt.

Megállított a tekintetével s hallom halkan utánam szól:

– Asszonyom, álljon meg kicsit…

Visszaléptem. Égő sötét szemei voltak, sápadt, szakállas arca… egyértelműen tudtam láttam már ezt az arcot valahol. De hol? Mikor?

– Vissza kell jutnom a kolostoromba s hiányzik két pénzem. Ha kisegít megajándékozom egy szentképpel.

Tudtam, hogy nem pénz kell neki. És azt is, hogy láttam már valamikor, valahol ezt a furcsa, fekete szerzetest.

Adtam neki pénzt.

És adott két kicsi ikont.

– Segített, hogy célba érjek, hogy visszajussak a helyemre, a kolostoromba. Én is segítek, hogy célba érjen! Isten áldja meg! – mondta és árnyékszerűen tovább lépett.

Álltam a két kis bizánci szentképpel a kezemben ott a szmogos, csúcsidei utcán s éreztem, meg kell még egyszer néznem ezt a furcsa, feketeruhás bizánci szerzetest… Megfordultam. De már nem volt sehol, nyoma veszett a tömegben…

És most este, ahogy hajat szárítottam az előbb egyszer csak belém villant a felismerés, kire is emlékeztetett annyira a feketeruhás szerzetes…

Tisztára még a szőr is felállt a karomon, ahogy bámultam magam elé pár másodpercig.

Nézegettem a két kis ikont itt, valami erős, védő energia, valami titok omlott a kezemre belőlük…

Nem is értem…

Bizánc üzent. Születésnapi rege, jel… ki tudja..

Még egy titokzatos sztori, amiktől azonban nem kell félni…Mert világunk a látható és a láthatatlan valóság egyensúlya s olykor egyensúlytalansága…

Isten vigyázzon ránk és segítse utunkat…

Ámen

SZMM

2017, március, Nagyvárad

Print Friendly, PDF & Email
Szőke Mária Magdolna
Nagyváradi iró, újságiró