Szabólászló balladája

Irodalom, Kultúra

Furcsa embermese a globalizáció érájából

Hogy szabólászló figurájáról az olvasó élesebb képet nyerjen, el kell mondanom, hogy az első szabólászlót körülbelül tíz évesen pillantottam meg a szomszéd utca tömbházai között és azonnal rémesen szerelmes lettem bele. Tudják, ahogy egy élénk fantáziájú kiskamasznak ez menni szokott, amikor meglát egy igazi mesebeli herceget, egy magas, jóképű nagyfiút, egészen különleges vörös hajkoronával, fekete bőrdzsekiben… Ezt az érzést azonnal meg is osztottam brancsbéli kebelbarátnéimmal Ildivel és Zsikével, mert fellobbant szerelmem szabólászló irányába nem tűrte a titoktartást. S mivel mi igazán jó kis lánybanda voltunk, ezután együtt lestük a daliás nagyfiút, sokat vihogtunk emiatt, pár viccesen-malac versikét is gyártottunk, de Istenkém, mi ilyenek voltunk, meg aztán minden csajnak megvolt a titkos imádottja, s el kell mondanom igazi női szolidaritással támogattuk egymást, hogy a kamaszkori szerelem tárgyait megközelítsük. Én például még követségbe is elmentem egyszer egy tatármikihez, akibe Ildi volt rémesen beleszerelmesedve! Ami a szabólászlós plátói kiskamaszszerelmet illeti, nos szabólászló erről természetesen mit sem sejtett. Így visszagondolva, azt hiszem, legalább tizenkét évvel lehetett idősebb nálam a daliás herceg s bizonyára nem is sejtette, hogy a szomszéd utcából egy tíz év körüli kis pisis lányka  vörös bozontos hercegekkel pingálja teli a füzetei szélét , ezeket meg ráadásul róla mintázza, s ha a csajokkal leül dumálni, mindig oda jut a vihogós csevej, hogy szabólászló így, meg szabólászló úgy.  Nagyon kedves dolgok az ilyenek, s nem is igazi kiscsaj az, akinek legalább két szabólászló féle plátói szerelme nem lesz ebben a korban. Szóval jól emlékszem ennek a gyerekszerelemnek minden kedves, vattacukorszagú álmodozására, a nővé válás előszobájában, amikor már sejtjük a hímvarázst, de a hormonok még a mesekönyvek szélén alszanak szebb, szentebb és kegyetlenebb valós tavaszra várva…

Meddig tartott ez a plátói rajongás nem tudom. Ahogy saccolom fél év alatt kinőttem, de szabólászló vörös hajú hercegfigurája jól elraktározódott gyerekkorom memoárjában…

A kemény harcnak titulált Élet során aztán eltelt majdnem harminc év és én soha többet nem gondoltam szabólászlóra. Minap a szerkesztőségből hazafele jövet a bazár forgatagában megkerestem az Oriflames nénimet, akiktől kozmetikai szereket szoktam vásárolni, mert kifogyott az arckrémem. Az utcai standok kavalkádjából egy furcsa, állatias hangra lettem figyelmes. Egy artikulátlan, rekedt, döglött férfihang szólongatott, hogy „asszonyom” „jaj, asszonyom”… Keresni kezdtem a hang forrását s megpillantottam, pár lépés után az orommal meg is éreztem egy kerekes-székes koldust. Egészen a két bolt közötti falhoz volt tolva, úgy látszott nem tud, vagy nem akar megfordulni az ócska tolókocsival, és abba sem voltam biztos, hogy engem szólongat…

Hideg volt, hazamentem. Estefele elmentünk vásárolni a barátnémmal s ahogy elhaladtunk a piac mellett láttam, a rokkantkocsis torz koldus még mindig ott van, még mindig abban a helyzetben és még mindig kétségbeesetten szólongatja a járókelőket. Valami leírhatatlan, furcsa, kérdőjeles emlék, valami megfoghatatlan rosszérzés villant át a lelkemen. Mikor visszafele jöttünk, aztán elmondtam a barátnémnak is, kerüljünk már arra amerre jöttünk, mert hallom, érzem, hogy a kerekesszékes koldus ott van, ott a fal mellett a sötétben, a hidegben és jajgat… Ott is volt. Rettentő szaga volt, ilyen szaga csak az emberarcú nyomornak lehet, a természetbe, az állatvilágba nincs ilyen bűz, mert az állatvilág minden szabad bűze a teremtés kódjából fakad, az emberi nyomorúság bűze pedig az embertelenség gyilkos „parfőmje”… Odamentünk és megszólítottuk. Nem volt teljesen öntudatánál, mindkét lába hiányzott, s egy nejlonszatyorba kenyérdarabok voltak akasztva a rokkantkocsi szarvára, a zsebéből bizonyára a koldulásból kapott egylejesek kandikáltak ki. Nem tudtuk szó nélkül otthagyni, félő volt, hogy a sötét zugban kifosszák, vagy megfagy reggelig, de kiszedtük belőle, hogy nem akar mentőt, nem fáj semmije, csak adjunk egy cigit neki… meg érte fog jönni egy barátja, aki lerakta ide, igen, egy barát, aki fel szokta venni a nyugdíját is… Nem tudtuk a korát meghatározni. Barátném vette észre, hogy rettentően leromlott állapota ellenére sem lehet öreg, hiszen cseppet nem volt ősz… Élénkvörös, kusza, istentudja mikor megmosott bozont burjánzott a fején… Élénkvörös vikingszínű emberi haj, vörösebb a sötétnél, a bűznél…És akkor rám nézett, eltorzult haldokló neandervölgyi arcával és azt mondta: hagyjanak, nem lesz semmi bajom, ne aggódjanak, szabólászló a nevem, szabólászló…

Odébb mentünk, ám nem tudtam hazamenni, hogy ne telefonáljak a rendőrségnek. Elmondtam mi van s kértem a szolgálatos seriffek, akik hasonló esetekben kijönnek, tegyék ezt meg most is… Mondták jó… én meg hazamentem, mert nem tudtam mit tenni. S ahogy beléptem a meleg szobába belém hasított valami réges-régi emlék, egy messzi-messzi galaxisból… a gyermekkori szabólászló képe, a vörös hajával, a daliás herceg, a csodálatos nagyfiú, akinek arcmásával telerajzoltam a matekfüzet, a magyar füzet meg a mindenféle füzet szélét…

Ott, akkor láttam ezt a színű hajat, ahogy kislányként ábrándoztam szerelmes mesékről, hercegekről, s úgy véltem, a csinos, vörös fiú csakis valami nagyszerű hős lesz, ahogy ez az igazi férfiakhoz illik. Nyugtalan voltam reggel is, visszamentem oda, ahol a büdös tolószék volt előtte való este, de nem volt ott senki. Felhívtam a rendőrséget és a helyi rendőrséget, de csak annyit tudtam meg, mire a zsaruk kiértek, már elvitték onnan a szerencsétlen embert valakik… Bizonyára a „ barát” aki felveszi a nyugdíját a rokkantnak s aztán kirakja koldulni s lazán ottfelejti a hideg téli estén a falnak fordítva…

Végigtelefonáltam a hatóságokat, hogy ki vonható felelősségre, ki a gyámja egy ilyen embernek, hogyan lehetséges ez, hogy a szociális izék, akiknek kötelességük a rokkantnyugdíjas, bizonyára gyámság alá helyezett személyek sorsát nyomon követni, nem tesznek semmit…A sokadik illetékes aztán rám kérdezett:

– Talán ismeri az illetőt?

Nem tudtam erre mit felelni, hiszen végülis nem ismertem. Annak ellenére nem ismertem, hogy vagy húsz füzet szélét telerajzoltam anno a képzelt portréival . „Nem ismerem ezt a nyomorult koldust, válaszoltam a gyámügyisnek, csak harminc évvel ezelőtt, mikor még élt és ember volt, kicsit szerelmes voltam bele.” A hölgy simán hülyének, kötekedő firkásznak vélt, de nem érdekelt… Ültem aztán az íróasztalomnál s nem is tudtam belegondolni szabólászló történetébe… ami a kislányábrándoktól a rozsdás tolószékig tartott…És mire észrevettem, a jegyzetfüzetem szélére rajzoltam egy fura férfiarcot, világra olyat, mint akkor régen , egykor a matekfüzetek szélére… Mikor még azt hittem szabólászló egy mesebeli herceg…Később megtudtam szabólászló meghalt. szociális temetése volt, egy egészen kicsi koporsóval megúszta a társadalmi védőháló  egy  elkallódott  ember pusztulását…

Szőke Mária

Print Friendly, PDF & Email
Szőke Mária Magdolna
Nagyváradi iró, újságiró