Ráncok és botoxbanyák

Blog

Doktor X. írt nekem egy levelet.

Ez azért érdekes, mert igaziból nem is ismerem Dr.X-et, aki, mint kiderült, ismert , menő plasztikai sebész Budapesten.

Dr. X. egyik régi ismerősömnek az ismerőse, aki a jelek szerint beszélt rólam, minekutána Dr. X. érdeklődése rám vetült. Dr. X. ugyanis (mint ez leveléből kiderült) plasztikmaca gyártó kampányához keres olyan írástudót, aki telibetalálós szöveget tudna írni a honlapjára a plasztikmacák biztosan csudálatos világáról. Dr. X. még azt is írta, hogy ráment a fészbukkprofilomra és nagyon tetszenek az embereket megszólító írásaim, s az az igazság, hogy megfigyelte ám, hogy „kurvajó génállományom” lehet, hogy a négy X-et meghágva is ilyen csitris vagyok, DE!!!- azok a finom kis szarkalábak, nos azoknak semmi helye nincs az imídzsemen. Summa summarum, Dr. X. felajánlotta, hogy ha elvállalok neki valami szövegmegírási melót, úgy ő a budapesti szuperklinikáján eltünteti a szarkalábacskáimat a szemem alól, amiknek szerinte semmi keresnivalójuk nincs ott… ja és sima még a homlokom is, de ő már látja az a ma még hajszálnyi gyűrődés a homlokomon ott keresztbe, nos pár év és az biza mélyülni fog, ha most nem vetünk gátat a pimasznak… de azt beismeri, hogy a melleim azok tényleg nagyon szépen meg vannak csinálva, biztos nem itt, Romániában csinálták meg valami „kecskeszaros oláh rendelőben” …Olvasva Dr. X. fergeteges levelét, első ingerenciám az volt, hogy elküldöm valami jó nagy, meg nem plasztikázott picsába… de aztán lenyelve első felfortyanásomat, rájöttem, ez csak a kőkemény showbiznisz, s ez a Dr. X. valamitől azt hiszi, én is része vagyok ennek a globalizált parádénak. Arról is biztosított, hogy régi ismerősöm nejét is ő szabja-varrja s ugye az, milyen jól néz ki…

Mit ne mondjak…

Elég sok mondanivalóm támadt Dr. X. levelétől.

Vettem a sminktükröm s nézegetni kezdtem magamat.

És rájöttem, eszem ágában sincs bebotoxoltatni a kezdődő kis szarkalábaim. Magasról tojok arra az antitézisre, hogy egy  nem tini nő pár gramm botoxtól majd olyan lesz, mint egy huszéves csitri…Nem lesz olyan. Sosem lesz olyan, maximum olyan lesz, mint egy simára bénított arcú középkorú nő, akiről lerí: fosik attól, hogy előre, vagy hátra tekintsen ezért félretekint s belemegy az ilyen plasztik baromságokba.

Több mondanivalóm is lett még Dr. X.-nek.

Elsősorban az, hogy köszike, de én így jól elvagyok magammal, így ahogy vagyok. Szeretem magam, tetszem magamnak, s százszor jobban félnék attól, hogy injekciózzanak, vagdossanak, bénító idegmérget fecskendezzenek az arcomba, valami köcsög műtőben, mint attól, hogy valaki, na basszus!- hát nem fog redőtlen húszévesnek nézni! Mert a fene se akar húszévesnek kinézni, mikor én is tudom, más is tudja, hogy áthágtam a negyvenes sebességet! És ez jó. Húszévesen húszéves voltam, harmincévesen harminc, negyvenévesen negyven, s ameddig Isten éltet, annyi leszek amennyi…

Ami meg a „megcsinált” melleimet illeti, drága plasztikdoktorbácsi az én melleimet valóban egy zseniális fazon csinálta, de az áldott emlékű édesapám volt, meg a genetika! S jóapám sem szikével csinált ilyenre, amilyen lettem …

Megnéztem a Dr. X. reklámozta sztárfeleséget is… hát a fene tudja…az agyonbotoxolt, felfújt ajkú fehérnép, akinek arcizma sem rándul – soha többé! , nem igazán csábító előttem. Tetszik tudni, én ugyanis szeretek grimászolni, rá a világra, szeretem ha van mimikám, és igaziból a ráncaimat is szeretem drága doktor úr!

Nézegettem is most az arcom a tükörben, életem térképe valóban itt látszik az arcomon… ez a mélyülő itt a szemem sarkában a fiam halála, ez a másik vékonyabb szarkaláb apu betegsége és halála … a szájam sarkában ez a kis izé a sok nevetéstől gyűrődhetett oda, ez itt anya halála… ez a hunyorgóránc a sok megfigyelt, ellesett embermese, szép és csúf történet…

Eszem ágába sincs ezeket odaadni, eltüntetni!

Ez az életem térképe, ennek a segítségével tájékozódnak majd az angyalok, ha Isten elé kell vezessenek… Sorsom ráncokból gyűrt arcpergamenre vésett térképét fogom életem végén letenni Isten lábai elé… “Hát ez voltam én Uram!”- mondom majd és a lelkemnek, nos a lelkemnek nem lesznek ráncai csak fényei és ányékai…

Eszem ágába sincs tehát lebénított arcú botoxmacává válni ötvenéves koromra!

Aki szeret és szeretni fog, az szeretni fogja a ráncaimat is, és ha kiérdemli meg is ismerheti ezek történetét…

Jó génállományom van doktor úr és mint mondtam már, frászolok minden felesleges művi beavatkozástól. Az is elég baj, ha az ember olykor muszájból, egészségi okokból kerül kés alá, de hogy csak úgy, hóbortból, nos ehhez én hálistennek gyáva vagyok!

Ha Isten megadja s jó ráncos és tuti dilis banya leszek, akkor a ráncaim mesélni fognak majd és úgy, jó ráncosan is szupernagyi leszek! Nem adom az arcom! Mert az arcunk saját életünk lenyomata.

Nézegettem szegény botoxmaca képét is. Nem tud sírni, nem tud nevetni…valami ijedt nemtudommi bénult idegmérgekkel, szilikonnal telipumpált arc, amin igaz nem látszik egyetlen ránc sem… de nem is él!

És írtam egy udvarias válaszlevelet Dr. X-nek, hogy szívesen írok neki szöveget, de ne szikével, hanem pénzzel fizesse meg. A ráncaimat meg bízzuk egy nála profibb valakire, Doktor Istenre, meg az átlagkozmetika ártatlan kis ápolási trükkjeire.

És aztán még kicsit szabadon, úgy nyasgem módra vágtam pár szabadgrimaszt a tükörben. Megtehettem. A ráncocskáim élnek ugyanis és jelzik a világ felé, hogy merek nevetni, szomorkodni… egyszóval lenni… Míg Isten akarja. Ámen!

-szmm-

Print Friendly, PDF & Email
Szőke Mária Magdolna
Nagyváradi iró, újságiró

Vélemény, hozzászólás?